Termesztés a kertben

A gyógynövények saját kertünkben való termesztése na­gyon jó módja annak, hogy alaposan foglalkozzunk ve­lük, magunk szüreteljük és szaporítsuk őket. természetesen a növényeknek csak egy korlátozott száma al­kalmas ilyen jellegű művelésre.
Ezeket leginkább kony­hakerti növényekként ismerjük, hololtt közülük igen sok­nak igen jelentős gyógyhatása van. Ez is, mint oly sok minden más az életben, csak kérdésfeltevés dolga: hív­junk egy növényt fűszer- vagy konyhanövénynek, akkor ezt úgy értjük, hogy az olyan valami, ami ételeinknek egy bizonyos ízkomponenst kölcsönöz (pl. a kömény, a petre­zselyem, a citromfű). Nevezzünk egy másikat gyógynö­vénynek, akkor ennek a definíciója: olyan növény, amely­nek orvosi vagyis gyógyhatása van (pl. az orbáncfű). Ha egy növényt gyomnövénynek titulálunk, akkor az valami nem kívánatost, kellemetlent, megsemmisíteni valót je­lent (pl. a nagy csalán). Hívjunk egy növényt zöldségfélé­nek, máris beépítjük azt, például a fehér fejes káposztát, az étrendünkbe.

Sok növény azonban lényegében egyszerre mind­egyik: fűszernövény, gyógynövény, gyom és zöldség. Jó példa erre a csalán: megszárítva, por alakban a csalánle­velek rafináltan fanyar ízt kölcsönöznek a salátaöntetnek. Az egész növény teaként vizelethajtó és salaktalanító ha­tású. A csalánlevelekből készült főzelék nagyon jó ízű, egyúttal kiváló vesegyógyító. A kertészek kitépik a csa­lánt, mert az a kert gondozatlan részében művelés nélkül is burjánzik. A gyerekek gyűlölik, mert megcsípi a lábu­kat, ha nyáron a réten futkároznak. Ugyanakkor éppen ez az égető fájdalom, amelyet a csalánlevelek a bőrön okoznak, gyógyító hatású. Régebben helyi terápiaként igen hatásosan alkalmazták reumatikus fájdalmak eseté­ben: a fájó végtagot csalánnal dörzsölték és ütögették. Amelyik növény alkalmas kerti termesztésre, azt az egyes növények leírásánál jelölni fogjuk.

A gyógynövények szárítása és tárolása

Tegyük föl, hogy az érintetlen természetben csodálatosan illatozó növényeket gyűjtöttünk. Mit kezdjünk velük ez­után? Ha nem használtuk fel őket frissen, akkor rendsze­rint megszárítjuk a növényeket. Ez a legkíméletesebb konzerválási eljárás, amelyet évezredek óta alkalmaznak. Bár a szárítással a növényből kivonjuk a vizet, a ható- és kísérőanyagok többsége mégis megőrződik. Magától ér­tetődik, hogy a növények helyes szárítása nem is olyan egyszerű eljárás. A növényeket mindig száraz állapotban, tehát nem esős időben vagy harmattól nedvesen kell gyűjteni és árnyékban, levegős (szellős) helyen, 40 "C-nál nem magasabb hőmérsékleten kell szárítani. A közvetlen napsugárzás a növényeket kifakítja és a hatóanyagokat szétroncsolja, ezért a szárítási eljárás befejezése után a növényeket fényt át nem eresztő sötét üvegekben és tartá­lyokban kell tárolni. A növények legjobban egy kifeszített lenvászon kendő fölé helyezett, fából készült rostán száradnak. A növénye­ket lazán elteregetjük és legalább két naponta óvatosan átforgatjuk. Ez a módszer előnyösebb, mintha nyalábba kötve felfüggesztenénk őket. Ez esetben ugyanis a szárak és a levelek kissé mindig megnyomódnak, ezáltal sokkal lassabban száradnak, gyakrabban penészednek vagy na­gyon csúnyák lesznek. Ha a növény már „zörgősre" szá­radt és érintésre könnyen széttörik, akkor kézzel, ollóval vagy késsel kb. 1 centis darabokra aprítjuk. Az apró virá­gok és levelek esetében ez a művelet elmaradhat, ugyan­akkor a szárakat, amelyek nagyon gyakran igen keménnyé válnak, igen gondosan kell feldarabolni. Természete­sen a papírvékony, gyönge virágszirmok gyorsabban szá­radnak mint a húsos levelek, gyümölcsök és a gyökerek. A gyökereket ajánlatos szárítószekrényekben vagy sütő­ben kezelni, ellenkező esetben a szárítási folyamat több hétig eltarthat és nő a penészedés veszélye. A szárított növények rendszerint két évig tarthatók el, ennyi ideig lehet őket frissnek nevezni. Ha véletlenül mégsem fogyott el az egész készletünk, a régebbi füvek­ből még kiváló gyógynövényfürdőt lehet készíteni.  A drogokat (—szárított és felaprított gyógynövények)  száraz állapotban, lehetőleg légmentesen záródó edé­nyekben kell tárolni. A porcelánból, fából és fémből ké­szült dobozok a legalkalmasabbak erre a célra. A legjobbak azonban a sötét üvegtartályok. A műanyagból készült edényeket nem ajánljuk, ugyanis az illóolajok reakcióba lépnek velük. Az aromatartó, többrétegű papírzacskók, amelyekben pl. a fekete teát, a kávét vagy a gyógyteákat árulják, szintén alkalmasak rövid idejű tárolásra. Ezeket azonban minden alkalommal igen gondosan le kell zárni. A magunk gyűjtötte gyógynövények kezelésekor soha ne felejtsük el a zacskókra, dobozokra ráírni a növény illetve a keverék nevét, valamint a „szavatossági idő" lejár­tát. Egy gyógyszerész valósággal halálos bűnt követ el, ha elfelejti ráírni egy edényre vagy dobozra, hogy az mit is tartalmaz. Aki tehát bizonyos mértékig önmaga gyógy­szeresze akar lenni, mindig tartsa szem előtt ezt az alapve­tő szabályt! Ha mérlegeljük az idő- és munkaráfordítást, a hely­szükségletet, a tapasztalat szerzésre fordított energiát, ak­kor kiderül, hogy a magunk állal gyűjtött, szüretelt gyógynövények szárítása, feldolgozása házilag nem kifi­zetődő. De ez is olyasvalami, amit az ember azért csinál, mert örömét leli benne, elszórakoztatja. Természetesen sokat lehel tanulni is eközben. Ha csak felületes ismereteket akarunk szerezni a gyógynövények használatát, alkalmazását illetően, akkor mindez való­ban „nem éri meg" a fáradtságot, hiszen mindenhol van­nak kiváló gyógynövény-szaküzletek. A patikákban, dro­gériákban biztosan a legjobb minőség szerezhető be. Az itt forgalmazott gyógynövényeket ugyanis a legszigorúbb ellenőrzésnek vetik alá mind a minőség, mind a támlás tekintetében. Emellett a gyógyszerészek szakszerű tanács­adással is szolgálnak, s felhívják a figyelmet az esetleges mellékhatásokra is.